Utak és útkeresők a tavaszi tárlaton
(A kritika a Néző Pont című folyóirat 2013/májusi, 51. kötetében fog megjelenni.)
Korrekt értékelést adott a március 23-án megnyitott (és a Kölcsey Központ Bényi Árpád termében április 10-ig látható) XXII. Debreceni Tavaszi Tárlat díjazottjairól Cs. Tóth János művészeti író, aki a szemle rendezője is volt. Idézem alább a bevezető ide vonatkozó sorait – ez után azonban megnevezem a saját mércém szerinti díjazottakat is. Mert a két névsor csak részben fedi egymást.
Korrekt értékelést adott a március 23-án megnyitott (és a Kölcsey Központ Bényi Árpád termében április 10-ig látható) XXII. Debreceni Tavaszi Tárlat díjazottjairól Cs. Tóth János művészeti író, aki a szemle rendezője is volt. Idézem alább a bevezető ide vonatkozó sorait – ez után azonban megnevezem a saját mércém szerinti díjazottakat is. Mert a két névsor csak részben fedi egymást.
Cs Tóth János örvendetesnek tartja, hogy számos új hang jelent meg a tárlaton, ahol olyan fiatal alkotók kaptak nemcsak megjelenési lehetőséget, de díjat is, akik először jelentkeztek a szemlére. Az Érzelmi és intellektuális megmutatkozások című értékelésben ez áll: „Kurucz Petra plasztikái olyan eleven, groteszk felfogásban készült munkák, hogy komoly karriert jósolhatunk a most még főiskolás alkotónak. Burai István egy tőle megszokott táblaképpel és két sommás fogalmazású bazalt plasztikával érdemelt ki elismerést. Varga Tamás fotográfiáira méltán mondható: a művészi grafika szintjén vannak, kiváltképp a manuális eszközök izgalmas megmunkálása teszi azzá képeit. Madarász Kathy Margit ruhakompozícióira a nemes elegancia és a visszafogott színek ihletett alkalmazása a jellemző. Lukács Gábor két nagylélegzetű opusza a színek és formák eleven interpretációja. Tovább írja benső érzelmi világát, magánmitológiáját Fátyol Zoltán az emberi formákból építkező két munkáján. Durucskó Zsolt már nem csupán ígéret, mert grafikáira mindig oda kell figyelni sajátos hangvételük, metafizikus világlátásuk okán.”
Eddig tartott a díjazottak érékelése, de Cs. Tóthban is föléledhetett valamilyen hiányérzet a zsűri döntése után (melynek egyébként maga is tagja volt Kovács Péter grafikusművész, Szoboszlai Lilla művészettörténész, Tóth Ernő festő- és szobrászművész, illetve Végh-Amár László festőművész mellett). Talán a saját jelöltjei kaptak még szót, mikor hozzátette a föntiekhez: „Máthé András aktfotói és Palotai Erzsébet Corpus témakörében alkotott műve egyaránt a magas minőség jegyében született kompozíciók.”
Egyetértek vele (mint Madarász Kathy Margit és Durucskó Zsolt díjazásával) – magam is kiemeltem Palotai Erzsébetet a sorból. Burai István is izgalmas területre tévedt, amikor grafikus- és festőművészként a kő igézte meg. A tárlattal párhuzamosan (annak kísérő rendezvényeként) a Simonffy Galériában látható plasztika tárlata, mellyel a magukat organikusnak nevező alkotókat is „okítaná” a szerves szemléletre. A szobrászok közül azonban az én díjazottam Magyar Mihály.
Számomra Magyar Mihály szobra és Palotai Erzsébet pasztell festménye közé illeszthetők Madarász Kathy Margit ruhakompozíciói (Ritmus zöldekkel, Kapucnis kabát). Mindhárom említett alkotóban szeretem, hogy a szakrális tartalmat nem valamilyen problémaként éli meg és közvetíti, s nem szükségszerűen a profán ellenében mutatja be, hanem üzenetként jeleníti meg. Sokkal inkább tényként – tehát nem a szakrális léte kérdéses, avagy opcionális, hanem az immanenciába benne foglalt érvénye ad szinte erkölcsi és transzcendens dimenziójú parancsot arra, hogy a szakrális lényeg bennünk (cselekvéseinkben és mindennapjainkban) ritualizálódjék. S ott van e művekben a ráismerés, a megtalálás élménye mellett az áhítatban való megemelkedés minősége is. Ez hiányzik például a még igen fiatal Kurucz Petra szobraiból vagy a már nem fiatal Lukács Gábor képeiből, ugyanakkor megvan Lente István és Gajdán Zsuzsa művein, akik szintén az én díjazottjaim számát gyarapítják.
Egyébként a keresés élménye a leginkább meghatározó az idei tavaszi tárlat munkáiban. Az alkotók az elmúló idő és az eltűnő tér nyomába erednek, s ezzel együtt keresnék a helyes utat. Az úton lét egzisztenciális helyzete fölismerteti a rossz út választását, s ugyanúgy erősítheti a bizonytalanság érzését. Lukács Gábor (Mindig úton I., III.) az utat és az időt is elrejtené a festék fanyar és áthatolhatatlan szövedéke mögött. Az úton-létet illusztrálja D. Király Sándor képe (Látomás az ablakból II.); stációkat sorol Gonda Zoltán is (A hajnal érkezése; Az éjszaka és a hajnal találkozása); Kassai Imre az eltűnt időt keresi (Tempus fugit), Komlódi Judit, a maga groteszk stílusával, az eltűnt fényt (D-vitamin), L. Ritók Nóra pedig az emléket, mely értéktartományt is jelöl (Valaha itt volt).
László Ákos grafikája inkább a szellemi útjelzőket nevesíti, egymással összefüggő, legalább is egymásból táplálkozó hatásokra utalva (Önarckép Kosztolányi kötettel, Hokusai és Van Gogh tanulmánnyal). Az Egész képzetét adják az egy művön belüli referenciális kapcsolatok (így Lente István variációs kompozíciója, az Utak és tévutak pán erotikus jellegű folt-, vonal- és forma-játékai) – eleve sorozat-jelleggel, egyetlen felületen. Így zárta ki a dilemmát, amellyel a zsűri soha nem tud mit kezdeni. A ciklus már nem bontható meg, Lente műve ezért reprezentálja a leltározó szándékot, benne az emberi dilemmák sorát.
Igazi meglepetést jelentett számomra ez alkalommal Joseph Kadar – díjazottjaim listáján szerepel ő is. A geometrikus lírai rendet föladva a figura szimbolikus transz-pozícióiért, egyszerre intim és kitárulkozó megváltás parafrázisokat dramatizál.
Még nagyobb figyelmet érdemelt volna az én fődíjasom, Gajdán Zsuzsa, értve alatta, hogy az eleve triptichonnak szánt három művét együtt állítják ki, nemcsak két darabot a hármas osztású műből (ráadásul a méret sem lett volna kizáró, hiszen 30x24 cm-es munkákról van szó). A Triptichon II. és III. így olyan hatást kelt, mintha egy három felvonásos dráma színházi előadásakor az első felvonását kihagynák. A triptichon mint műfaj (hármas oltár) és forma (hármas osztású mű) címbe emelésével a szerző hitet tesz ama szándéka mellett, hogy fohászhelyként, legalább is a szakrális egység megtapasztalásának vagy kinyilvánításának helyeként – az áldozat megszentelt tereként – képzeli el a művét.
Gajdán Zsuzsa néhány éve különös figyelmet szentel a betűjelnek, illetve általában a szöveg (vagy szövegszerű utalások) jelenlétének a kép terében. Talán szándékosan teszi a betűjelet gyakran olvashatatlanná. A kép ugyan magában rejt egy fajta pretextus jelentést, mégis az a gyanúnk, hogy inkább a kép szolgál preikonográfiai tényként az értelmezéshez. S amikor az applikációk közé nemcsak az egynemű szöveg, hanem, mondjuk, a Képes Krónika lapjai is bekerülnek, a vörös érzékiség, a sötét tinta mély intellektusa és az arany angyalság kiegészül az egyszerre kézzelfogható és szimbolikus történelem emlékezetével. A krónika töredezett képe, lapja mintegy ablakot nyit rá az időre. A kép a képben, a szöveg a szövegben párhuzamai és kereszthivatkozásai ugyanúgy utalhatnak a szó mágikus teremtőerejére, mint a képpel történőn azonosítás antropomorf kultuszára.
Végül még egy érdekes párhuzam kívánkozik klaviatúrám betűjeleihez. A kis méreten is érvényesülő faktúra-játék mutatja, ahogy Gajdán Zsuzsa betétképét szinte kettétépi az idő, és hasonló belső kompozíciós rendet mutat be Palotai Erzsébet pasztell festménye, ahol a keresztáldozat forrasztja újra eggyé az idő szövetét. Ám a képen függőlegesen végigfutó repedés fölfedi, hogy az „Elárvult kereszt az út mentén” nem valamilyen útszéli kereszt, hanem maga is egy freskókép. A művész nem egyszerűen dokumentálja azt, amit lát, hanem ő maga a Restaurátor: a művész a maga teremtő erejével igazítja helyre mindazt, amit az idő megbillentett.
